Szeptember 25-én sok magyar ember szívébe, fiatalokéba, öregekébe egyaránt belehasított a fájdalom, amikor a különböző hírcsatornák és portálok jelentették a szomorú hírt: Bujtor István, Balázs Béla-díjas színművész, rendező, forgatókönyvíró, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója elhunyt. Úgy ment el, hogy előző nap még arról szóltak a hírek, meg lehet nyugodni, most már minden rendben lesz, hiszen kiengedték a veszprémi kórházból, és rehabilitációra Budapestre szállították.

A család (nagyon helyesen) nem engedte közel a szenzációhajhász bulvársajtósokat sem a betegség hosszú heteiben, hónapjaiban, sem a tragédia napjaiban. Bujtor István soha nem szeretett a bulvármédia előtt tetszelegni, kizárólag sikerei és művészete révén vált ismertté és népszerűvé az emberek szemében és szívében. Persze a szennylapok firkászai azért nem hazudtolták meg magukat, és rögtön kezdődtek a találgatások, pletyka-bűzű cikkírások a betegség és a halál okának kapcsán. De ez már nem változtat semmin, ők hadd találgassanak, a gyászoló család, és Bujtor „Csöpi” barátai, rajongói, tisztelői pedig méltósággal, csendben emlékeznek erre a kedves, tehetséges és sokoldalú Nagy Emberre.

Nagy Ember volt ő, mind kívülről mind belülről. Nagy Emberként osztotta az óriási pofonokat az arra érdemes rosszfiúknak. Ötvös Csöpi, a „magyar Piedone” kalandjain sok sok gyermek nevelkedett fel (köztük jómagam is), és sok felnőttnek szerzett derűs pillanatokat. A Csöpi-filmek nem véletlenül értek el hatalmas hazai sikert: több mint egymillió mozijegy kelt el egy-egy film bemutatóját követően, erre azóta sem volt példa a magyar mozi-történetben, tehát abszolút rekorder a mai napig. A filmekben elhangzott mondatok mára szállóigévé váltak, gondolhatunk itt az „Alacsonyan szállnak a stukkerek” vagy a „Tűz Csucsu” aranyköpésekre.

Ugyanúgy Nagy Emberként adta kiváló hangját olasz kollégájának és jó barátjának, Bud Spencernek, akinek tanácsára készítette el a Csöpi-filmeket. Azt hiszem nem tévedek, sőt biztos vagyok benne ha azt írom, hogy a Bujtor-Spencer páros szintén milliók gyermekkorát tette színesebbé. Soha nem tudtam volna elképzelni más szinkronhangon megszólalni a népszerű olasz pofonosztót, csakis az ő hangján, s mikor időnként (utóbbi időben sajnos egyre többször) meghallottam az elképzelhetetlent, kénytelen voltam elkapcsolni. Nem volt ugyanaz az élmény, sőt, élvezhetetlen volt az amúgy is kényes fülemnek. Magánvélemény, s bár furcsán fogalmazok, de Bujtor tette Bud Spencert a magyar emberek számára Bud Spencerré, erre itthon senki más nem volt képes.

Nagy Emberként alakította változatos szerepeit a filmvásznon és a képernyőn. Több mint hetven filmben nyújtott emlékezetes alakítást. 1965-ben, mindössze 23 évesen már olyan nagy filmben tűnt fel és csillogtatta meg tehetségét, mint a Várkonyi Zoltán által rendezett Kőszívű ember fiaiban, Leonid szerepében. Maradandót nyújtott az 1967-es Fiúk a térről, az 1969-es Szemüvegesek című játékfilmekben, és a szintén 1969-ben készült, Az oroszlán ugrani készül című krimiparódiában, amelyben elsőként játszott magyar James Bond figurát. Kiemelkedő drámai játékot produkált az 1978-as BUÉK című játékfilmben is. Jules Verne hőse szintén összenőtt nevével, számunkra ő volt és lesz mindig is az egyetlen Sándor Mátyás, akiért hat részen át izgulhattunk a regény francia-német-magyar koprodukciós tévéfilmváltozatában. Emlékezünk rá mint a Bors című sorozat Dezső névre hallgató csendőrére is, aki társával, Oszival (Koncz Gábor) az oldalán eredt Bors Máté és társai nyomába („Most elkapjuk Oszi! – Elkapjuk, Dezső!”). Testvérével, a színészóriás Latinovits Zoltánnal többször is együtt játszott a kamerák előtt, először az 1964-es Karambolban, de testvére oldalán szerepelt Szerb Antal Pendragon legendájának 1974-es filmváltozatában is.

Nagy Emberként magaslott ki a színpadon. Stanley Kowalski a Vágy villamosában, Lennie az Egerek és Emberekben, Petrucchio a Makrancos hölgyben, mindegyik nagy szerep egy Nagy Embernek. És talán a legnagyobb, Bromden indián a Kakukkfészekben, ami legkedvesebb szerepe és leghíresebb színpadi alakítása volt. Bujtor István a Kakukkfészek hazai bemutatója óta, a kezdetektől fogva több évtizeden keresztül bújt Bromden-főnök bőrébe, később már nemcsak főszereplője, de rendezője is volt a darabnak.

S Nagy Ember volt a sportban is. Ifjú korában kiváló kosarasként tartották számon, csapatával országos bajnokságot nyert. A kosárlabdapályán kívül a teniszpályán is tökéletesen megállta a helyét. Végül egy életre elkötelezte magát igazi szenvedélye, a vitorlázás mellett. Hajójával, az 1936-ban épült Rabonbánnal hatszor nyert magyar bajnoki címet a Balatonon.

A győzhetetlen Rabonbán most üresen áll, és vár gazdájára, de hiába. A Nagy Embernek nagy szíve volt, ami hajtotta előre színpadon, földön és vízen rendületlenül. Ez a nagy szív 2009. szeptember 25-én dobbant meg utoljára. Barátja, Kern András (alias Kardos doktor) idézett Molnár Ferenc Liliomából: „Csak az hal meg, akit elfelejtenek”. Sem ő, sem családja, sem a magyarok széles tömege nem fogja őt elfelejteni soha.

Csöpi bácsi! Jó szél segítse utadat az örök Balatonon! Nyugodj békében!

Rónai Miklós